Egy félresikerült marveles kitérő után az Oscar-díjas Chloé Zhao egy irodalmi bestsellert, Maggie O’Farrell Hamnet című regényét dolgozta fel, amiben egy gyermek elvesztésének gyásza minden idők egyik leghíresebb tragédiájában ölt testet.
A történelem talán leghíresebb drámaírója, William Shakespeare irodalmi és színházi műveinek időtállóságát semmi sem bizonyítja jobban, minthogy
halála után 300 évvel a filmművészetben is számtalan direkt vagy csak a motívumait felhasználó adaptáció készült belőlük.
Ez a Shakespeare-láz valamikor a ’90-es években Kenneth Branagh feldolgozásai és a Szerelmes Shakespeare idején élte virágkorát. Azonban ugyanebben az időben megszületett egy alternatív irány is, ami inkább elmozdult a brit drámaíró műveinek sokkal szabadabb adaptálásának irányába. Ebbe a Baz Luhrmann-féle Rómeó és Júliától kezdve Hoszoda Mamoru nemrég bemutatott, Scarlet című anime Hamnet-átiratáig nagyjából minden megtalálható. Ebbe beletartozik maga Shakespeare életének ábrázolása is, ami a fentebb említett Szerelmes Shakespeare és a Kenneth Branagh-féle Színház a világ után a Hamnettel kapta meg legfrissebb értelmezését.
Maggie O’Farrell 2020-ban kiadott történelmi fikciós regényének filmre vitelét az a Chloé Zhao vállalta magára, aki az amerikai társadalom perifériáján élő, természetközeli és
marginalizát csoportokról mesélt érzékeny stílusban számos díjnyertes filmmel
(Songs My Brothers Taught Me, A rodeós, A nomádok földje). Hogy aztán megpróbáljon betörni Hollywoodba is, ami a Marvel-filmek első, széles körben negatívan fogadott darabját eredményezte. Az Örökkévalók ugyan próbálta megőrizni a Zhao munkáira jellemző formai és tematikus elemeket, de ezeket egyszerűen nem tudta organikusan integrálni a Marvel istenszerű hőseinek több évezredet felölelő történetébe. Zhao-filmnek túlságosan hollywoodi műanyag volt, Marvel-filmként pedig nem tudta képviselni az olyan bevált elemeket, amiktől szórakoztatóvá vált volna az összkép a szélesebb közönség számára. A végeredmény két szék között a pad alá esett, ezért az sem igazán valószínű, hogy valaha a rajongók újra fogják értékelni egyfajta meg nem értett mesterműként, ahogy az Zack Snyder Watchmenjével is történt.
Ezzel szemben a Hamnet már az Oscar-díjátadó előtt is egy abszolút sikersztoriként volt elkönyvelhető, aminek 8 darab jelöléséből Jessie Buckley meg is kapta a legjobb női főszereplő elismerését. Buckley a filmben Shakespeare feleségét, Agnest (a valóságban Anne Hathaway) formálja meg, aki a 16. századi Angliában gyógyítóként tevékenykedik, és tart fent egy igazán bensőséges kapcsolatot a természettel, amikor a szívét elrabolja az akkor még kesztyűkészítőként dolgozó Will (Paul Mescal). A fiatalok lángoló románcának a családjaik se tudnak gátat szabni, így hamarosan egybekelnek, és megszületik lányuk, Susanna (Bodhi Rae Breathnach), illetve ikreik, Judith és Hamnet (Olivia Lynes és Jacobi Jupe). A család idillien éli életét, miközben William egy londoni társulathoz szegődik, hogy először kesztyűket készítsen, majd maga is elkezdje megírni saját műveit.
Azonban távolléte során fiuk, Hamnet, tizenegy éves korában meghal, így a pár mély gyászba merül.
Amíg Agnes reménytelenül keresi a továbblépés lehetőségét, miközben gondoskodik a többi gyerekről, addig William a saját módján dolgozza fel a traumát, és megírja a történelem talán leghíresebb tragédiáját, a Hamletet.
Tagadhatatlan, hogy történelmi szempontból a Hamnet számos helyen ferdít, viszont ezt egy bevallottan fikciós műként nem is érdemes felróni se O’Farrellnek, se Zhaonak, ugyanis egyfajta egyéni értelmezésként, és egy személyes családi tragédia krónikájaként abszolút megállja a helyét. Bár az adaptáció pontosságához az alapmű ismerete nélkül nem tudok hozzászólni, az írónő forgatókönyvbe való bevonásával valószínűsíthetően egy hű feldolgozás született, amiben maga
Shakespeare is többször háttérbe szorul, hogy jobban megismerjük a feleség és édesanya, Agnes megpróbáltatásait.
Így ugyan nem kapunk egy borzasztóan részletes látleletet a drámaíró belső működéséről, de Agnes szemszögéből mégis húsbavágóan megtapasztalhatjuk a gyermekhalál tragédiájának leírhatatlan fájdalmát. Illetve azt, hogy ez az olthatatlan belső gyötrelem hogyan fordítható át valami örökérvényűvé és transzcendenssé, amivel az egyén történetét a világ is megismerheti és átérezheti, ezzel segítve a gyógyulást és a továbblépést.
Gyönyörűen végigvezetett történet az empátia, a gyászfeldolgozás és a művészet erejének fontosságáról, amit nagy kihívás száraz szemekkel végignézni, így ajánlott a zsebkendő mint alapfelszerelés. Mégis, véleményem szerint
a Hamnet egy végtelenül giccses, teátrális és manipulatív film, ami a közelébe sem ér Zhao korai műveinek természetes szépségéhez.
Jelen esetben ugyanaz a probléma áll fenn, mint a már említett Örökkévalók esetében: a rendezőnő finom, visszafogott stílusa egyszerűen nem kompatibilis O’Farrell regényének melodramatikus, nagy érzelmeket és teatralitást előtérbe toló hangvételével. A Hamnet első felében még fel-felcsillannak olyan Zhaóra jellemző képsorok, mint mikor Agnes a sólymát eteti, de ezek háttérbe kerülnek, amikor megismerjük a pár egymásra találásának történetét. Ami viszont olyan villámgyorsan történik meg, hogy a felszínes vonzalmon és Shakespeare mesélői képességein túl nem igazán lesznek tiszták a miértek, vagy átélhető a mindent letaroló románc. Erre viszont idővel rákontráz a film tetőpontjaként funkcionáló gyermekhalál és az azt követő gyászszimfónia. Ott ugyanis olyan szinten tekerték fel a giccsmétert, olyan vehemenciával üvölt és bőg minden karakter, és annyira eltűnik minden csendes pillanat és természetesség, mintha a Hamnet producerei, Sam Mendes és Steven Spielberg Oscarra kifejlesztett szerelemgyerekét szemlélnénk.
És ez legjobban az ominózus színházi jelenetben, a Hamlet londoni Globe Theatre-ben megrendezett premierjén lesz mindennél világosabb. A film tetőpontján révbe ér Will és Agnes egész addig átélt fájdalma és Hamnet halála azzal, hogy a Hamlet tragédiájával a drámaíró értelmet adott neki. Nem tudja gyermekét visszahozni a halálból, de
a színház erejével a feleség gyászát megosztja a nagyközönséggel, miközben fiukat a művészetével teszi halhatatlanná.
Egy olyan szekvencia, ami már elgondolásában is bivalyerős érzelmi töltettel bír, de ahelyett, hogy a rendezőnő hagyta volna, hogy önmagában ki tudjon bontakozni, inkább még jobban ráerősített a nézők megríkatására minden lehetséges rendezői eszközzel, hogy senki se távozzon a moziból kisírt szemek és telefújt zsebkendők nélkül. Paul Mescal Willje egész ízlésesen egyensúlyozik a teatralitás és a természetes játék határán, és csak pár olyan kivétellel, mint a „lenni vagy nem lenni” felemlegetésével esik át annak a bizonyos lónak a túloldalára. Jessie Buckley Agnesének is jól áll a visszafogottság, viszont amikor ez eltűnik, akkor olyan profán, taknyot-nyálat egybefolyasztó szenvedésmaratont tol le, ami párosulva a rettenetesen didaktikus szövegekkel teljesen átéhetetlenné teszi az alakítását. Łukasz Żal fényképezésétől sem lehet elvitatni, hogy szép lenne, de
képei is leginkább akkor élnek, amikor a karakterek és a természet viszonyát kutatják,
és nem amikor teljesen statikus beállításokból szemlélik a túlteljesítő színészek mesterkélt dialógjait. Kegyelemdöfésként pedig Max Richter zenéjét lehet kiemelni, ami elegánsan támogatja meg a film nagy részét. A csúcsponton azonban olyan vehemenciával dobják le tőle a Viharszigetből és az Érkezésből is unásig ismert On the Nature of Daylight című tételt, hogy az emléke is törlődik annak, hogy Zhao valaha is értette a nüansz fogalmát.
A Hamnet esetében egy közel sem rossz, inkább egy csalódáskeltő moziról beszélhetünk, aminek
vitathatatlanul erőteljes narratívája sikerrel vegyíti a személyes tragédia fájdalmát a színház nagyságával,
amihez mindenképp a „kevesebb több” hozzáállás illett volna jobban. Ennek az ellentétét pont nem a gyönyörűen lírai és csendes történetével kitűnő A nomádok földje rendezőnőjétől vártuk volna. Nagy eséllyel a többség meg fogja találni a számítását Chloé Zhao művében, de ettől még nem lesz kevésbé hatásvadász az összkép.
Hamnet, 2025. Rendezte: Chloé Zhao. Írta: Maggie O’Farrell és Chloé Zhao. Szereplők: Jessie Buckley, Paul Mescal, Joe Alwyn, Emily Watson, Jacobi Jupe, Olivia Lynes, Bodhi Rae Breathnach. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
A Hamnet a Magyar Filmadatbázison.
